A gyászról
Tengri világában semmi sem veszik el, csak átalakul. Ahogy a fű megsárgul, elszárad, majd a hó alatt pihen, hogy tavasszal új hajtásként ébredjen, úgy változik az emberi élet is. A halál nem a véget jelenti, és nem valami büntetés. A halál kapu, átjáró…
Amikor valakinek eljön az ideje, Tengri, Öregisten visszahívja a lelkét, amit ő maga adott. A test – amit Földanyától, Boldogasszonytól kaptunk kölcsön – visszatér a földbe, a fűbe, a fák gyökereibe. De a szabadlélek, a lényegiséged, visszaszáll az ősök közé, a határtalan Égbe. Aki elment, az nem tűnt el a semmibe. Ott van a csillagok között, és figyel téged.
A gyász nem gyengeség. A gyász a szeretet ára. Amikor siratod azt, akit szerettél, a könnyeiddel tisztítod meg a lelkedet. Meg kell adni az idejét a fájdalomnak. A régi öregek sem rejtették el a bánatukat: megtartották a szert, elégették a veszteség fájdalmát a tűzben, és felajánlást tettek az ősöknek. Tort ültek, sírtak és nevettek, felídézték a legjobb közös történeteket… Te se fojtsd magadba a könnyeidet, mert a bent rekedt bánat legyengít, megbetegít!
De – a gyász nem maradhat veled örökre lakótársként.
A feldolgozás nem egy pillanat, és nem azt jelenti, hogy elfelejted őt. Hogyan is felejthetnéd el azt, akivel annyit éltél meg együtt.., a veled járó társadat, a szíved egy darabját?
A feldolgozás azt jelenti, hogy a hiányát nem nehéz kőként hordozod tovább a mellkasodon, hanem hálaként a szívedben. Hálaként mindazért, amit tőle kaptál, amit együtt éltetek meg.
Öleld meg őt most, a gondolat felszáll a szélben, a legmagasabb égbe, ahol az Ősök járnak, csillagok nyomán, és mosolyognak rád. A könnycsepp pedig igazgyöngyként hull a porba, így kerül vissza az örök körforgásba…